Ha egyszer Balatonfüred környékére esz titeket a fene, érdemes a BMW-terepjárók és luxuséttermek városát az Aszófő felőli úton megközelíteni (el fog még jönni az idő, hogy a prolikat csak itt engedik be Füredre, hogy szolgálják az urakat). Ahogy elhagyjuk a pecató környékét és felkapaszkodunk a dombra, lenyűgöző látvány tárul elénk:
egy csatamező.
Fürednek ez a széle egy merő pusztulat, pláne a téli fényekben, lombok nélküli magányos fákkal, minimál növényzettel. Nem tudjuk pontosan, hogy a Gyűrűk Ura utolsó csatáját, a Trónok Harca sárkánytámadást követő vidékét vagy épp valami konkrétabb, első világháborús ütközet maradványait akarták-e megalkotni (oké, az utolsó gyanús, emlékév volt), de a végeredmény lélegzetelállító.
Az embert már az útszélen heverő traktorgumi és a távoli sitthalmok is megfogják, de a kontraszt facsarja igazán össze a hasnyálmirigyünket: a távolban csillogó Balaton szépsége, és az előttünk elterülő táj fantasztikus zordsága űzi egymást a szemünk előtt. Itt nincs remény, hunyorítva látjuk Verdun védőit, ahogy előbújnak egy salakhalom mögül, lesve, jön-e a boche valamerről. Érezzük a gáztámadások szúrós szagát, tapintjuk a rozsdás bajonetteket, beleremegünk a srapnelek detonációjába.
Aztán egyszer csak feleszmélünk, és rájövünk, ez nem csatatér, ez a Balaton egyik önjelölt fővárosának a balkáni pereme.